Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek.
Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját.
Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette.
„Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe.
Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer.
Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók.
Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér)
